Egy ügyfelemnél használtuk az átkelés gyakorlatot, amikor azt érezte, hogy szó szerint idézem: „nem jutok levegőhöz a tennivalóktól, fuldoklom”.
Ezzel a mondattal jött hozzám a nulladik konzultációra. Beszélgettünk a priorizálásról, pár szóban a fontos, sürgős mátrixról, de látta, hogy ez egyedül nem megy neki, így maradtunk egy coaching folyamatnál.
Az első két alkalommal belőttük a célt, megnéztük mi az a téma, amivel ha előrébb jut, akkor a legjobb irányba tud változni az élete. Összegyűjtöttük az erőforrásokat, hogy mik vannak már meg a cél eléréséhez, milyen előző tapasztalatokat, sikereket tud felhasználni, megmutattam neki, hogy amúgy rengeteg sikert elért már az életében.
Aztán elérkezünk a harmadik alkalomhoz és azt mondom neki, hogy igaz online a folyamat, de menjünk ki egy parkba, mert szeretném kicsit kimozdítani a helyzetéből. Tetszik neki az ötlet, mert erősen akarja a változást, elkötelezett saját maga iránt.
Sétálunk kicsit, beszélgetünk, hogy hogy látja a helyzetét, milyen feladatokkal kell megbirkóznia. El is jutunk egy bizonyos szintig, hogy esetleg milyen feladatot tud delegálni, mik azok, amiket csak ő tud megoldani, miket szeret, miket nem. Még mindig túl sok szerinte (szerintem meg rengeteg). De coachként én nem mondom meg, hogy mit kellene tennie, nem vagyok a helyzetében, teljesen más személyiség vagyok, ez saját feladat.
Persze segítek és elővarázsolok a kocsiból néhány dolgot: kosárlabda, röplabda, kézilabda, pöttyös labda, hálózsák, folyékony mosószeres flakon, farmerkabát, fonott kosár, egy fehér A4-es papír, egy pohár és persze a kulacs, amiből majd víz kerül bele és még egy csomag ragasztós címke.
Elkerekedett a szeme rendesen, odapakoltunk egy padra és mondtam neki, hogy akkor a tárgyakat címkézzük fel feladatokká és személyekké. Mivel tudom, hogy két gyermeke van és ők a maximális prioritás, ezért azt mondom neki, hogy az egyik gyerek az A4-es papír a másik a pohár víz.
Minden másra felkerült a címke, ami fontos és szerinte csak ő képes megcsinálni vagy nem engedi el valamiért. Volt ott munkahely, háztartási feladatok külön-külön labdák, más személyek, akiknek meg akart felelni… stb.
És azt gondolta, hogy ebből egy jó kis bábozás lesz, meg csoportosítás NEM!
A feladat egyszerű a két gyerek sérülése nélkül (vagyis nem gyűrődhet, szakadhat a papír és nem törhet a pohár, nem lötyöghet ki a víz) vegyen magához még minden feladatot és keljen át az úttesten. Ez persze jelképes, de kb. meg kellett tennie 10 métert ezekkel a feltételekkel.
Mondanom sem kell, hogy mekkora szétcsúszás lett belőle. Labdák gurultak, hálózsák potyogott, víz kilöttyent, papír gyűrődött. És nem volt vicces. Amit láttam rajta és én is átéreztem pontosan:
Küzdelem. Csalódás. Kudarc. Megdöbbenés már akkor, amikor minden idegszálával azon erőlködött, hogy kézben tartson mindent. A lehetetlennel próbálkozott és most ezt szépen láthatóvá tettük.
Jöhet a megoldás. Az átcímkézés, hogy még mit lehet lepasszolni másnak, mit tudok a kosárba tenni, összevonni, egyben letudni és mi az, ami egyáltalán nem prioritás. Pedig az elején még nagyon fontos volt. Szembeállítva viszont az igazán fontos dolgokkal csak másodrendű lett.
És megtörtént a csoda!
Olyan kreatív megoldások is születtek, hogy egyik héten így, a másik héten úgy. Mindenkinek jó legyen, ezért meg kell oldani, hogy ő is első helyen legyen legalább kéthetente.
Ez is több mint a semmi? Sokkal több!
Lehet így is. Kreatívan, szemléltetve. Nála azért kellett, mert nem volt képes elengedni dolgokat, pedig hajszolta magát csak tök fölöslegesen. De ha azt mondom neki, hogy ezt a három dolgot passzold le, sőt mi a fenének egyáltalán foglalkozni velük, akkor úgysem érti meg. Amikor a pohár víz borult a papírra, na akkor jött a gondolata, hogy bakker, ez nem jó!
Lehet más is a feladat, ha csak végiggondolod, hogy egy folyón kell átkelned egy ladikon, de az a ladik süllyed, akkor:
mit dobsz ki elsőnek?
másodiknak?
harmadiknak?
Ugye tudod, hogy a ladiknál még evezned is kell a túléléshez. Van még valami, amitől megszabadulnál?
Hogyan oldanád meg te a saját problémáidat?